Képek,
csak hullámok a tengerben.
Tengernek
színe nincsen.
Nincsen
is más csak a tenger, a sivatag.
A kék alapszín. A kontempláció
(a tér gyakorlata) a lét alapja. A kék: maga a tér. Szelíd, telített üresség.
Tiszta transzparencia. Béke. Ég és tenger. Nemcsak alapszín, hanem nem-szín, is. A központi buddha-család. De a spleen színe is. A kéknek sosincs vége.
Ahol pedig a vörös is megjelenik: egyensúly.
Akinél a
kontemplatív életmód belső szükséglet, ott a fotográfia a világon kívül való
létnek a gyakorlata. Ahogy a veleszületett, kiapadhatatlan, nyughatatlan
teremtő erő, is. Képesnek
lenni a képzeletre. A fénykép, természeténél fogva, csak egy ideát tud
kiragadni és rögzíteni a világ hatalmas teréből – igaz, abba az egy ideába az
egész univerzum beleszorulhat (Indra hálója). Belső (kreatív) gazdagságodra kell folyton
rácsodálkoznod, és összeáll a kép, a Nagy Kép, a világról: hullik a világ
darabokra, de minden a helyére hullik – egy képben összeáll egy pillanatra. Mintázatok és
összefüggések kerülnek napvilágra, és minden elem a nagy egész részeként a
helyére kerül, magától: ezt a helyzetet, vagyis ezt a véletlent előkészíteni
hivatott az egész munka.
(-)
A
véletlen (az exponálógomb lenyomása) egy szatori-pillanat. Katarzis. A tudat egy magasabb tudatszintbe villantja át magát. Előkészítesz mindent, hogy a véletlen (szatori) megtörténhessen – ehhez a
legjobb gyakorlat: teret teremteni. A zen meditáció lényege, is. Egyfajta alkímia. Végső
terméke, aranya, az maga a tisztánlátás, mint a legmagasabb kognitív emberi
művészet. Feltétele továbbá feltétlen elengedése a műnek.
A
fotográfia egy mentális plugin, a mindennapokra – a flow, a folyamatos tánc teljes
értékű, néha persze kiemelt jelentőségű alkotóeleme. De a cél mégiscsak eljutni
oda, hogy: Nem fotózok, mégis
vagyok. Nem alkotok, mégis
vagyok. A folyton megnyilvánulni akaró, és szembeszegülhetetlen kreatív
erőnek mindegy, hogy írásban (szavakban), képekben (fotókban vagy mozgóképben),
zenében vagyis hangokban-harmóniákban, esetleg mindezeket egybeszőve (pl.
AV-installáció) jelenik meg, éli ki magát, ruházza fel létezését
érvényességgel. Jó esetben úgy ad vissza a jelennek, hogy elvesz belőle.
(-)
Egy
személyes megismerési módszer. Egy belső út kivetített állomásai (mental
screenshots). Nem én alkotok, hanem rajtam és a munká(i)mon keresztül nyilvánul
meg valami: egy mindenkiben és mindenben jelen lévő minőség, ami önmagát
keresi, és ahogy a művészeten (vagy bármi máson) keresztül megnyilvánul,
önmagával kommunikál – a befogadóban is önmagát keresi és találja meg, jó
esetben. A legtöbb mű csak látható-tapintható lenyomata ennek a
kommunikációnak. Mellékterméke.
Erre a minőségre azonban folyton rátapad az Én pora, és így progresszívvé válik
(ellentétpárja ennek a másik véglet, a regresszív kommunikáció – középen pedig
a direkt, matematikai pontosságú közlés-fogadás mítosza). Ezért kell mindig és
minden egyes alkalommal azt elengedni (és az egész rendszert újraindítani –
folyton). A mű elengedésével az ember az Én elengedését gyakorolja, s így
közelebb kerül ahhoz, amikor a minőség rátapadt por nélkül, azaz tiszta
Tükörként nyilvánulhat meg. A képek: csak hullámok a tengerben. Szilánkok a
tükörben. Kezdővé kell folyton válni (Suzuki Roshi):
a kezdő tudatban végtelen számú lehetséges útvonal van: elindul a szemem
(szívem) látni, én meg követem.
(-)
A kép
feletti munka fontosabb mint maga a kép: előbbinek a tisztánlátás a célja,
utóbbinak pedig a befogadó megnyitása. Utólag a képnek areté nélkül nincsen csak öncélú értéke. Areté: a legmagasabb erő és
tudás. A tudásról való tudás: kontempláció. A legtöbb, mi lehetsz. (A
kontempláció: a legmagasabb emberi képesség és boldogság – Arisztotelész) A mű és az alkotási
folyamat egy tükör: önmagamat, életemet, életem össze- vagy széttartó
erővonalait is tisztábban (meg)látom, nemcsak visszamenőleg. Egyszemélyes,
vizuális Ji King. God is a VJ – mindent eléd tesz, amire szükséged
van. Mindent megmutat, amit látnod kell. Csak legyen szemed (szíved) a látásra.
- See
more at:
http://sutozsolt.egologo.transindex.ro/a-neurozis-muveszete-2009/#sthash.olCUtuZZ.dpuf
A
fotográfia egy mentális plugin,
a mindennapokra – a flow,
a folyamatos tánc teljes értékű, néha persze kiemelt jelentőségű alkotóeleme.
De a cél mégiscsak eljutni oda, hogy: Nem
fotózok, mégis vagyok. Nem
alkotok, mégis vagyok. A folyton megnyilvánulni akaró, és
szembeszegülhetetlen kreatív erőnek mindegy, hogy írásban (szavakban), képekben
(fotókban vagy mozgóképben), zenében vagyis hangokban-harmóniákban, esetleg
mindezeket egybeszőve (pl. AV-installáció) jelenik meg, éli ki magát, ruházza
fel létezését érvényességgel. Jó esetben úgy ad vissza a jelennek, hogy elvesz
belőle.
(-)
Egy
személyes megismerési módszer. Egy belső út kivetített állomásai (mental
screenshots). Nem én alkotok, hanem rajtam és a munká(i)mon keresztül
nyilvánul meg valami: egy mindenkiben és mindenben jelen lévő minőség, ami
önmagát keresi, és ahogy a művészeten (vagy bármi máson) keresztül
megnyilvánul, önmagával kommunikál – a befogadóban is önmagát keresi és találja
meg, jó esetben. A legtöbb mű csak látható-tapintható lenyomata ennek a
kommunikációnak. Mellékterméke.
Erre a minőségre azonban folyton rátapad az Én pora, és így progresszívvé válik
(ellentétpárja ennek a másik véglet, a regresszív kommunikáció – középen pedig
a direkt, matematikai pontosságú közlés-fogadás mítosza). Ezért kell mindig és
minden egyes alkalommal azt elengedni (és az egész rendszert újraindítani –
folyton). A mű elengedésével az ember az Én elengedését gyakorolja, s így
közelebb kerül ahhoz, amikor a minőség rátapadt por nélkül, azaz tiszta
Tükörként nyilvánulhat meg. A képek: csak hullámok a tengerben. Szilánkok a
tükörben. Kezdővé kell folyton válni (Suzuki Roshi): a kezdő tudatban végtelen számú lehetséges útvonal van:
elindul a szemem (szívem) látni, én meg követem.
(-)
A kép feletti munka fontosabb mint maga a kép: előbbinek a tisztánlátás a célja, utóbbinak pedig a befogadó megnyitása. Utólag a képnek areté nélkül nincsen csak öncélú értéke. Areté: a legmagasabb erő és tudás. A tudásról való tudás: kontempláció. A legtöbb, mi lehetsz. (A kontempláció: a legmagasabb emberi képesség és boldogság – Arisztotelész) A mű és az alkotási folyamat egy tükör: önmagamat, életemet, életem össze- vagy széttartó erővonalait is tisztábban (meg)látom, nemcsak visszamenőleg. Egyszemélyes, vizuális Ji King. God is a VJ – mindent eléd tesz, amire szükséged van. Mindent megmutat, amit látnod kell. Csak legyen szemed (szíved) a látásra.
Mintha a misztérium csakis és kizárólag az objektínek mutatná meg önmagát. Ez így persze nem igaz: a misztérium mindig a tisztán látó szemnek (szívnek) nyílik meg, itt és most. A szív az én legélesebb és legszebb rajzú, legértékesebb objektívem. Zoomja messze veri a piacon futó csúcsmodelleket. De nemcsak a szív dolgozik: a fotográfia az analitikus tudatnak is eszköze. Ha az ember nincsen jelen, utólag visszatérhet, és megvizsgálhatja azt, amit ott és akkor elmulasztott. Előbb a szív, aztán az analitikus tudat. Szeretni előbb, itt és most, az alap – minden egyéb csak kultúra. (A szív, mint egy ciki szó. Kifejteni.)
(-)
Kontemplatív fotográfia. Miksang - tibeti nyelven: jó szem. Figyelem, és áteresztem magamon azt, amit látok – így válik, válhat a fotográfia a nyugati kultúrában a kontemplációs gyakorlat eszközévé. De itt nem állhat meg. Következik rögtön utána: a projekció. (Ne csak láss. Nézz.) A kontempláció során magamon áteresztett-megszűrt világot visszaadni önmagának. A világ itt már nem több mint ideák rendszere – csak a forma változik: az örök maja. Pro-jekció, vagyis proaktív: épít. A fotográfia: aktív imagináció. Alkímiai pro-jekció: előre-vetít. Hogy mit vetítesz a világra, meghatározza azt, hogy mit kapsz belőle (vissza), az pedig a maga során meghatározza a kontempláció tárgyát. A kör így mindig nyitva marad, de mégis bezárul: csak szűrt, szubjektív észlelés van.
Csak szűrt, szubjektív fotográfia van.
(-)
A narratív fotóblog, mint a cyberpunk alkímia online helyszíne és eszköze, misztériuma. A bejegyzés előrevetít, jövőt idéz. A meta-adatok, mint a legfontosabbak: a láthatatlan történet. Csakis és mindig, a láthatatlan történet. A neonomád fotóblogger: csendet vinni a világ egy pici sarkába, az internet 3.0-ás zajába.
(-)
A jó kép összehozza az embereket, előtte emberi találkozások történnek: tiszta, befogadó és transzparens teret hoz létre maga körül. Megteremti a közös nevezőt, a véletlent, melyben a találkozások megtörténhetnek. A jó kép beragyogja a világ egy sarkát (összeáll a kép). Az érett fotó körül csend van és tágas tér (ahogy az érett személyiség körül is): sziget az apokalipszis zajában. Teret hagyni az ideák, a dolgok és az emberek között – ez az igazi művészet (kontempláció). Ennek a térnek a beszűkülése: az emberi apokalipszis. Minél kisebb és szűkebb, annál több a karambol (Huxley) A fotográfia gyakorlata: eszköz a tudatszint-emelésben. Nézni és látni annyit tesz, mint átengedni. (“Látni. A dolog magától értelmeződik.” – HB)
(-)
Szép művet végülis nem olyan nehéz létrehozni – szépen élni sokkal nehezebb. Erre emlékezteti az
elengedett mű az alkotót, jó esetben.
képkoanok kinek minek
oka
célja egyben
szürke
minden tavasz minden szürke
Ne feledd ne leértékelni a fényképet a youtube-korban: ez
utóbbit hamar megunod, mert csak nézni kell – egy állóképet viszont meg kell nézni.
(-)
A
fotográfia: transzparencia. Csak objektív fotográfia van. A transzparenciát
akadályozza: a hajlamok és a hajlamokról való tudás mértéke (tudatlanság vagy
tudatosság).
(-)
A
fényképezőgép a festményt fényképpé demokratizálta; aztán az e-age-ben a folyamat
követhetetlenül felgyorsult. De nemcsak azóta is demokratizálja (mass art
form – Sontag), hanem azon
belül liberalizálja is: nemcsak mindent szabad, de kötelező is: minden egyes
pillanat: potenciális kép/fotó (lásd pl. a mobiltel-fotográfusokat). Az
élethez, a jelenhez így közelíteni: a rabság egy fajtája. Képfüggők vagyunk.
Abszurd,
lehetetlen helyzet, ma: a család (digitális) fényképezőgép nélkül. Nincsen
fotóblog a gyerekről, nem kerülnek fel rövid családi mozik a youtube-ra.
Utazás, nyaralás fényképezőgép/kamera (roaming, notebook, stb.) nélkül? Vagy: esküvő fotózás nélkül.
(-)
Micsoda
vizuális apokalipszis, amikor minden fotó eltűnik. Teljes kép-elvonó. Nincsenek
családi képek, nincsenek ballagási és esküvői képek; nincsenek reklámok, nincs
sport-, nincs sajtófotó, nincs pornó. A kép-zelet,
mint elementáris emberi erő: felszabadulna – vagy az őrületbe fúlna?
Vizuális
apokalipszis, mert eltűnne a múlt nyoma (bizonyítéka), a jövőből pedig a kép-telenség okozta
szorongástól való megszabadulásnak a lehetősége is – és így csak a jelen
maradna. Kép-telenség: a
percembernek (konzumeristának) nincsen teremtő képessége. A jelenben azonban az
idő szétfolyik: csak tér van, kezdet és vég nélkül. Ez pedig maga a pokol az
átlagember számára: nincsen kapaszkodó. You’re
on your own, baby.
(Nem a
képáradat-képözönvíz az apokalipszis, hanem annak ellenkezője: a képek teljes
hiánya. Illetve: egy éremnek oldalai. Egyszerre történik mindkettő. Nincs
remény.)
Persze, ez a kép-telen elmélet olyan mint egy hollywoodi
mainstream apoka-sci-fi – a valóság, ma, az, hogy valóban eltűntek már a képek, nézz szét.
Legtöbbjük csak szenny, mi képnek álcázza magát, hogy informáljon (ún. hírek)
meggyőzzön (lásd pl. választási portrék) percemberré neveljen (szappanreklám),
stb.
(-)
Clear
visual cache.
(-)
Hol van
ettől a képáradattól Brassai, Kertész, Doisneau Párizsa? Munkácsi Amerikája,
Capa déli paradicsoma? Közelebb az időben: Szabó Zoli Ladákja? Soroljam? Soroljad.
(Ide még, bár más műfaj, ugyanaz a lélek: Bartók Magyar- és Erdélyországa.
Csoma Tibetországa. Kifejteni.)
(-)
Change
mental/visual settings. Ne
halogasd.
(-)
Neveltetésemből
és adottságaimból is adódik, hogy nem vagyok jó ún. sajtófotósnak. Meg úgy
egyáltalán, általában, fotósnak sem. Vagyok jó. Mert aki jó, az nem él
tolakodással és agresszióval, még a szubtilis változatukkal sem. Így aztán
gyakran csak másodszorra kapom elő a gépet. Még csak nem is
a vállamon hordom: szeretek nem mindent elkapni. A (napi)
sajtófotó-ipar csak a realitást látja-mutatja – csak akkor válik igazán
művészetté, ha ezzel a valóságra mutat rá. Különben csak reszelés,
mentál-vizuál pornó. A sajtófotó, ebben az értelemben a tolakodó-lökdösődő
japán turistacsoportnak csupán egy másik megnyilvánulása. (Illetve,
pontosabban: mindkettő ugyanannak a valaminek a megnyilvánulása. Egy érem, 2
oldal. Ide: mi is az ún. lélekvándorlás? Kifejteni.)
Sem a sajtófotós sem a turista nem avatkozik bele a jelenbe
(egyik mert azért fizetik,
másik meg azért fizet): an act of non-intervention (Sontag). Sajtófotót, ha lehet, akkor
én nem: nem akarok résztvenni a fősodor realitásban (HB) úgy, hogy a képpel
nemcsak megerősítsem azt, de további hullámokat keltsek. Maradjon akkor inkább
a valóság, és simuljanak ki a hullámok. Ha tudnak.
(-)
A kép
ereje. A képek elementáris ereje. Gyomortájékon hat, nem (mind) a szem szintjén.
Az első szex(kép), amit láttál, és az érzés, amit keltett benned. A
(szex)kép(ek), amit azóta láttál, és az érzés(ek), amit keltett(ek) benned.
Vagy: amikor először láttam (és fogtam fel, valamennyire) az auschwitzi fotókat
(történeteket).
(-)
Az idő
megnövelte a papírképek értékét: egy régi, megsárgult fotó mű-értéket kaphat,
bármennyire amatőr is az – de mi lesz a képekkel a neten? Azok nem sárgulnak.
Nem változnak. Le vannak fagyasztva. Konzerválva. Örökífjan, színváltozás és
–vesztés nélkül. Kép-inkubátor. A fotográfia számára (az interneten) már nem
fontos az idő, mint olyan.
Minden le van és lesz fagyasztva, a további generációk/tömegek számára. Csak
elektromos áram legyen. És olcsó internet.
(-)
A jó
fotó titka éppen az, hogy nincsen titka: önmaga, és nem önmaga képe. Mint az állapotos nő.
Mikor a
napnak adok, a hold kér.
Ha a
holdnak adnék, a nap haragszik.
Felhők
jönnek.
„Száz
arcom van a leplezésre, s mindenki más-más maszkomat ismeri. Jogom van
fellázadni annak a nevében, aki vagyok, az ellen, amire a körülmények
kényszerítenek.” (Brassai)
(-)
Minden
kép lángban áll. Minden kép időutazás. “All things are the function of time.”
(Bill Viola) Különösképp a portré, ahol magával a múlttal nézel farkasszemet (le
nem veszi rólad a
tekintetét), vagyis ahol a jövő néz vissza a múltra. A kapu, a féreglyuk (a tekintet) tűzben áll.
Tátus-pillanat. Minden pillanat lángban áll. A B. mondja: minden lángban áll. Minden lángban áll, s
ha úgy táncolsz, hát minden meg is éget, tűztánc lesz az életed, tűzből a hús,
tűzből a tekintet, tűzből a zaj és tűzből az ének, tüzet iszol és tüzet nyelsz,
minden lélekzeted tűz és tűz és tűz, tűzre lépsz és tűzbe zuhansz, tűzlét,
tűzben áll minden. Minden.
(-)
A
(belül) normális embernek azért kell meggazdagodnia, mert a (külső) normalitás
(pl. a csend) luxuscikké vált. A tér is.
(-)
Van egy
fiam. Szeret. Tibetből hoztam. Minden (kép) önarckép. Nézem a fiamat, hetek óta
nem láttam, egymást bámuljuk, digitális fotó, monitor. Ott van a múltam a
szemében, apám, nagyapám, anyám, nagyanyám, s még sokan mások, jobbján,
jobbomon a férfiak, balra az asszonyok és a lányok. De ott a jövőm is, azzal is
szembenézek, az ő jövője az én jövőm, ami pedig az enyém lesz, azt most
mind-mind neki adom. Mindent, aki és ami voltam és leszek, azt most odaadom,
előlegként a jövőért, miből múlt lesz mikor majd ő bámulja az én képemet egy
jövőbeli monitoron, jövőbeli utazáson.
Mi lehetne az én ajándékom neki? Ő létével ajándékozott meg (engem meg az anyját, nagyanyját, stb.) – én cserébe milyen jövőt rajzolok neki? (Subwooferworld.) Egyik lehetne, lenne a Karnevál, talán fiatal felnőtt korában. Nem túl korán; ahhoz a könyvhöz fel kell nőni, s ha fiatal még, akkor meg akar majd felelni – ezt pedig én el akarom kerülni. Megtudhatja mi (mercurius) hozta össze az anyját s az apját, meg, hogy honnét a név.
(-)
Van egy
fiam. Gyűlöl. Apám előtt ő volt. Ott tart hát, ahol ki kell mondania, hogy nem
én vagyok az ő apja. Ahogy mindenkinek ki kell mondania, hogy az apja nem az
apja, s az anyja nem az anyja, különben a rabságnak az egyes számú országában
reked. (Az embernek ezt fordított előjellel is ki kell azonban mondani, a
názáreti sztori ilyen szempontból 0.5-ös verzió: ott nem született gyermek.)
(-)
Apám
hosszú útra vitt magával, Erdély-körútnak hívta.
(-)
Menedék
kell. Menedéket építeni és fenntartani és felajánlani. Menedék-házat. Zen-airport. Zen-kikötő. Ott
kikötni, onnét felszállni sokkal otthonabb, mint másutt vagy másunnét. Kinek hová nőnek a gyökerei.
„Nyugodtnak
és biztosnak érzem az egész mindenséget.” (Bartók)
Nincsen
eredendő bűn. Nincs bűn. Nincsen jó és nincsen rossz. Tűz van. És sors és
szabadság. Meg a rabság különféle formái.
“The age
of computers is a very dangerous time for us because computers work on ‘yes or
no’, ’1 or 0′. There’s no maybe, perhaps or both, it’s only yes or no. It is
affecting our consciousness, because nature doesn’t work that way. Nature works
on maybe and poetry comes from maybe, not from a hard fixed order.” (Bill Viola)
(-)
Mozgó
képeket látok. Egyre többet. „A mű láthatatlan, de nem kevésbé létező.” (Brassai)
(-)
Szerzetespap
voltam egy déli kolostorban. Ablakom a tengerre nézett, mély sziklahasadék.
Legfőbb feladatom, Isten szolgálatában, a lélekzet. Belégzés, kilégzés. Lassú
belégzés, hosszú kilégzés. Semmi többet nem tehetsz a világért. Mindig vissza a
lélekzethez. Ez az első és az utolsó. Második feladatom a folyamatos kivonás
művelete. Mindent az egyig
egyszerűsíteni. (Egy = egy az Isten; minden Egy, stb.) Semmi tulajdon, semmi
vágy, semmi Én. Simplify.
Harmadik, hogy a belső gazdagságot, mint egy nyíló virágot, kifelé fordítsam,
és a világnak odaadjam (turn the flower outwards). Annak, aki és ami és
ahogyan és amikor elém kerül. Semmit és senkitől sem visszatartani, ez a
barátság (értsd: társadalom, együttélés, közösség, stb.) alapja. Barátságban
lenni a világgal. (Otthonodban otthon légy, a jelenben jelen légy. Családodnak mindig ott légy. Munkádnak, vagyis
életsorsodnak mindig készen légy.) Már képek és egyéb hullámok
nélkül (nincs vizualizáció). Csak az kell és van, ami van. Reggel az első:
hála, harmatlepte paradicsomok. Meghitt nyári reggelek, mindig egyedül. Jaj, a
kevesebb annyival, de annyival több. Dúskedvű asszonyok járnak fel a szirtre,
főztjüket kell megkóstolnom, aztán ennem is belőlük, rendesen, gyakorta még a
férjek előtt, akik másnap a borral jönnek, azt is kóstolni, sokszor még a
rokonok-barátok előtt. Hosszú nyári esték, sosem egyedül. („A legszebb élet,
amit magamnak el tudtam képzelni.” Kós Károly)
„Az
ember a bordájában hordozza szerelmeit, maga teremti meg a nőket, hibáikkal és
minden szeszélyükkel együtt, s a viszonzásban nem kaphat mást, mint amit maga
adott.” (Brassai)
(-)
Zen
szerzetes voltam, az Egyesült Államok nyugati partvidékén. A tenzo mellett
szolgáltam. Csendben volt részem, hét éven át. A friss petrezselyem illata.
Párhuzamba venni: „A szem megmarad, de a kéz hiányzik; semmihez sem lehet hozzányúlni. Az ember visszavonul a fényképészetbe, mint egy kolostorba.” (Brassai)
(-)
Kolozsváron
dolgoztam, amíg a szakmát kitanultam, és az egyetemet valahogy befejeztem. Közben
egy kereskedő mellé szegődtem el. Papíron és a gyakorlatban: dolgozni. De
legfőképp: tanulni. Azt, hogy ki és mi a mester, meg, hogy mi és ki az a
bizonyos nevezetes névtelen. Ez bizonyult a legfontosabbnak, végül.
(-)
Mindennapi
veszedelmünk: a veszteségre épülő társadalmi forma. Van valami ijesztően azonos
alapséma az ideológián alapuló és az autópálya-építésre irányuló
falurombolásban. Nem sokan látják, már. „Micsoda harc a kenyérért,
kegyetlenebb, mint az őserdőben, ahol a gyönge elpusztul – itt
rabszolgamunkákkal élni hagyják.” (Brassai) (Ahogy az ütvefúró és a géppisztoly
hangjában is.)
(-)
Akusztikus
klausztrofóbia. Kívül sosem volt és sosem lesz változás. Amit annak hiszel
(forradalmak, rendszerváltások, stb.), az csalóka, csak nyalóka. Úgyhogy semmi
mankó: motorizáció-meditáció. Mind-mind csak egy csepp a kárhozatból, nem több. Nem ellenállni, nem visszaütni. Nem zajjal
válaszolni – csak átengedni. Még csak tükör sem. S végül már fátyol sem. Minden
lélekzetvétellel visszatérek a nemlétbe. Nem én írok, és te nem engem olvasol,
nem én vagyok, aki révül. Belégzés – összeáll a világ, kilégzés – széthullik
minden darabokra. Összeáll-széthullik, összeáll-széthullik; a lélekzet tartja
kézben az egészet. Az egészet.
Csak egy
tünete valami kezelhetőnek? A kezelhetőség, mint mirázs. (“Semmi kívülről jövő
nem fertőzheti meg az embert, csak, ami belőle jön ki.” – Názáreti J.) Zajhozta
autisztikus és allergikus hajlamok.
Véremben
a vas (Fe) is a csillagokból származik. Mi kellhet ennél nagyobb és meggyőzőbb
bizonyíték arról, hogy minden Egy? Én és a Nap, egy.
(-)
Erdélyország,
Dharmaország. Tündérkert. És népdalterápia.
(-)
Önarckép
székelyruhában. És székelybajusszal. Úgy teszek mintha. Székely lennék.
Kalapomat vacsora előtt szög nélkül felakasztom. Viaskodásra kihívlak, te
fekete, én fehér, te a barna, én a szőke, fordítsunk-lódítsunk egyet a kereken.
Megáll a világ egy éjszakára. Telihold. Tücsök cirpel a konyhában. Vakmerő
rókakölyök, a farka okozza a bajt.
(-)
Neked
melyik a nótád?
(-)
Kiveszőben
vagyok? Átalakulóban. Vagy csak egyszerűen: alakulóban. Változóban. Búvópatak vagyok a saját életemben.
Búvópatak vagyok a
történetben (fellegajtót nyitogató).
Az őrült
bölcsesség (Trungpa): a nevezetes névtelen (Hamvas). De a tátus utazásának
praxisa is. Oda és akkor, ahol és amikor és ahogy az Egész egyszerre lüktet.
Lüktetnek a bötűk és a szavak, ahogy húzom a vonalakat, képpé állnak össze
végül, átadom hát, most már téged táncoltatnak. Olyan gazdagságra lelt odabenn,
hogy kívül a világ mindent eléhelyez, kénytelen, azt is, mire sosem lenne
szüksége, ő meg még csak meg sem rezdül. Amihez hozzáér, az arannyá változik.
Bármi és minden, ami pedig őt megérinti, arannyá változtatja. (A világfa- és a
mandala-princípium.) Egy teljesen más időélmény. „A tegnap eseményeitől sosem
emlékszem a tegnapelőtti napra.” (Brassai)
(-)
Fellini meséli, milyen az, amikor nem te éled a munkádat,
hanem ő téged. Átadod, felajánlod magad. Éppen mint utazni: készülődsz,
pakolsz, tervezel, stb., de amikor felülsz a vonatra, és az elindul – onnét
kezdve már az utazás él téged, és nem fordítva.
Fellini és Paparazzo (vagy: Brassai) idejében micsoda élmény lehetett fotográfusnak állni. Mára, ebben az értelemben, a fotográfia már meghalt.
(-)
Eltűnt a háztól, elvitték a táltosok, először hétéves
korában. (Jobb lehunyt szemmel beszélgetni. Folyton elfelejtem, mennyivel
igazabb és izgalmasabb ahogy mondjuk, azt amit mondunk.) „Az a művészet
rendeltetése, hogy avatatlanokat beavat, s a művész szemével láttatva a
világot, akinek minden ösztönösen nyilatkozik meg, lehetővé tesz egy magasabb
életnívót, mindazokat beleemelve, akik önmaguktól nem képesek erre.” (Brassai)
Tudatszintemelés. Bódhiszattva-gyak. “All activity should be done with the
intention to help, not hurt others. (-) You meditate and fast, you realign the
senses to whatever you do to get clear vision back, which has been clouded in
the mental world of confusion and ignorance.” (Bill Viola)
(-)
Az
vagyok, amire gondolok. Azt vonzom magamhoz, és az vagyok/leszek, amiről a
legtisztább képet dédelgetem magamban. Mostani gondolataim: a jövőm. Jelenem a
múltam. Ez a karma törvénye. Így teremtem meg a jövőmet és a jelent. A múltból
hozott dolgokat pedig csak a tér (üresség) tudja kiszorítani az itt és mostból. Maradj itt a földön. A mai magokból mi csirázik ki holnap?
A hétköznapok szent ideje. Most ülteted el jövőd csiráit. Most. Most. Most.
(“Images live in you, all these things you’ve seen, these presences, are living
in you and continuing to affect you.” – Bill Viola)
Ugyan ki
hinné el, hogy a tiszta tér mindent előre megmutat. Bizonyíték kell. Így törik meg a gyerek
(gyökerek) is, mikor a szeretetért és figyelemért cserébe létét folyton
bizonygatnia kell. („Nincs
jobb rejtekhely, mint a korai dicsőség.” – Nietzsche) Gyermek, ki nem más, mint
anyjának rossz lelkiismerete, apjának meg annak a terhe. Első perctől kellett
volna az egészet elengednem – de hát arra ugyan ki képes? A kettő így most
párhuzamosan halad (az elengedés és az elismerés), s mire mindkettő beérik, ott
fog a két vonal találkozni. Azt hiszem ez így van rendjén. „A képességen felül
még erő is kell, hogy meg tudjuk védeni.” (Matisse)
Tisztán
emlékszem a váltásra. Fogyasztóból termelővé. „Mert nem fértek már el bennem a
képek.” (Brassai) Eleget kaptam,
most már adni akarok.
(-)
Nemzetisége:
szabad (tharpa). Az apparátus és a realitás aktuálshow-ja nem ér el az
ember valójához, azt meg nem ingatja, meg nem karcolhatja. A lényegét mindennek
megtalálni, kifacsarni, és izoláltságából, ha csak egy pillanatra is, de
kimozdítani.
(-)
Azzal,
hogy előbb húsz, majd harmincévesen átadtam magam Hamvas írás-jógájának,
főbelőttem magam. A gyökereket, ha kiszáradtak, el kell vágni. (Az írás és az
írás-jóga közötti különbség.)
(-)
S mondom
ezt, mert a csendnél sosem volt fontosabb semmi. Ma, az idillel való kapcsolatomat,
a szerelem után (és a bor előtt), érdekes módon, csak a népdallal, azon
keresztül tudom fenntartani, mivel a csend, mint olyan, és mint a legfontosabb,
kiesik a képből (mindennapi élmény lett a kiterítése – annyira, hogy már én is
unom). Minden egyes alkalommal, amikor a gázpedálba taposol, igent mondasz az
apparátusra, annak újbóli, következő megnyilvánulására. Idehívod – hogy zúzza
szét az idillt. Az ember, mint olyan, nem tudja elviselni a tökéletességet
(Istent, a szépséget, az igazt, az idillt, stb.) – ezért inkább elpusztítja
azt. Ez és csakis ez (lenne/lehetne) az eredendő bűn, ha már mindenképpen kell
valami. Az eredendő tudatlanság.
Nincsenek
gyökereim. Vannak népdalok, s ha hallom őket, kívül (valaki énekli) vagy
belülről (felfakad), bárhol legyek, Himalájában, Párizsban, Bp-n vagy
Vásárhelyen – ott a jelenbe gyökereket eresztek.
(-)
Minden
kornak megvan az alapritmusa. Ez az alapritmus a zenei divatban nyilvánul meg.
A kali yuga ritmusa a house. Ez azt jelenti, hogy ha
nagyobb tömegekhez akarsz szólni, akkor érdemes a house nyelvén beszélned. Gyakorlatilag.
És azt is, hogy ha mondjuk a népdal nyelvén szólsz, akkor el vagy veszve.
Gyakorlatilag, és néhány kivételtől eltekintve. Mifelénk minden autóból house ömlik. Sosem Berecz András, sosem
Bukem, stb. Semmi, semmi minőség – mindig és mindig, néhány ezer éve, csak a
mennyiség: 4/4. A minőség halála (apoka).
Ömlik az
autókból, a telefonokból, a buszból, rádióból-tévéből, szomszédoktól, fentről-lentről,
nappal és éjjel – mindenünnen. Non-stop és kéretlen soundtrack kozmoproli
mindennapjaidhoz. Himalájában és a Maros-mentén egyaránt. Vannak
percek-pillanatok, amikor mindent ellep, elborít – csak állsz az autópálya
közepén, a végtelen autófolyó és ritmikusan hullámzó subwoofer-tenger kellős
közepén, lelassul a kép, szél éri arcod, majd egy kis napfény, aztán megáll az
egész, egy pillanatra teljesen kimerevedik a kép. Tökéletes csend. Átlódul az
inga, lassan újraindul minden – végül csak ugyanott állsz, az ömlő-hömpölygő
kali yuga kellős közepén, az óperenciás tengeren innen és túl. Nincsen nyári
eső autóriasztó nélkül. „Kétségbeesésemben igazán nem mondhatok mást, mint hogy szeretném, ha nem szeretnének, s
nem lennék senkié.” (Brassai)
(-)
A magasba
repítő fehér ló. Bűbájt kell
gyakorolnod. Az itt és most
gyönyörűsége. Az vagy aki és ami. Se kantár, se dísz rajta. Aminek
nem most van itt az ideje, arra most nem térek ki. Maradj itt a földön.
(-)
Csak az
igazi kurvák nyelvén értek. Hasonló csak hasonlóval. Kurvának lenni annyi, mint
mindenedet, aki és ami vagy, odaadni azért cserébe, amire szükséged van.
Szerzetes, ellentétes előjellel.
(-)
„Csöppet
sem közömbös, adott korban milyen kifejezőeszközt választ a művész.” (Brassai)
Fotósként az (lenne) a feladatom, hogy nemcsak a látszat és az illúziók rabja
legyek, hanem, hogy a többieket ebbe a csapdába alkotóként élvezettel belevezessem. Mikor igaz a szép,
amit képeimre fénnyel felfestettem? Új válogatás-szempont a képekhez,
novemberre: igaz-ság
szerint. (Mostanában, az elmúlt 1 évben, az első eladott print óta volt: eladhatóság szerint volt.) Ráadásul
fotósként/fotóművészként (alkotóként) blogba dolgozom (és nem galériákba, -nak).
Annak minden előnyével és hátrányával. (Ez is egyfajta rabság.) E tekintetben
is szeretnék most már váltani. Ezt csak egy blogger értheti. (-) „Az ember
legyen elég bátor, hogy vállalja a hivatását, s hogy a hivatásából éljen.”
(Picasso) A mindennapokban végzett munka és a hivatásod (amire ide lettél idehíva)
között teljes átfedésnek kell létrejönnie.
(-)
Hogy a
világ neked milyen utat szánt, és sorsot, legtisztábban az emberek szeméből
tudod kiolvasni. Hogy kit, és általa mit küld eléd. Mi az, ami ismétlődik, ami
visszatér? Kit és mit kell észrevenned, kire és mire kell odafigyelned,
kénytelen. Kinek a tekintetét kapod el az úton, ha akarod, ha nem. Tarot-találkozások, élőben.
Képzeletem ott kezdődik, ahol a tied végződik. Egymás szeme láttára válunk
azzá, akik valójában vagyunk. Enjoy
the ride, apa vagy.
(-)
A
diszkurzivitásnak diszkurzivitással véget vetni nem lehet. Írásjógával sem –
igaz, a jóga nem arra való, és így nem oda tart.
(-)
A
gyökereket nem kívül kell keresni. Sem Tibetben, sem Párizsban, sem Erdélyben.
Elég, ha (nép)dalra fakadok – ott vannak a gyökereim. „Ha törik, ha szakad, meg
kell szabadulnom a fotográfiától. (-) A tárgyak tiszta szemlélete kinyitotta a
szememet – ma a dolgok veséjébe látok. Ezzel a kis kerítőhálóval, ami a
fotográfia, hogyan ejtsem el a királyi vadakat?” (Brassai)
Képek, csak hullámok a tengerben.
Tengernek színe nincsen.
Nincsen is más csak a tenger, a sivatag.
(jegyzetek, 2009. április)
A kék alapszín. A kontempláció (a tér gyakorlata) a lét alapja. A kék: maga a tér. Szelíd, telített üresség. Tiszta transzparencia. Béke. Ég és tenger. Nemcsak alapszín, hanem nem-szín, is. A központi buddha-család. De a spleen színe is. A kéknek sosincs vége. Ahol pedig a vörös is megjelenik: egyensúly.
- See more at: http://sutozsolt.egologo.transindex.ro/a-neurozis-muveszete-2009/#sthash.olCUtuZZ.dpuf
(jegyzetek, 2009. április)
A kék alapszín. A kontempláció (a tér gyakorlata) a lét alapja. A kék: maga a tér. Szelíd, telített üresség. Tiszta transzparencia. Béke. Ég és tenger. Nemcsak alapszín, hanem nem-szín, is. A központi buddha-család. De a spleen színe is. A kéknek sosincs vége. Ahol pedig a vörös is megjelenik: egyensúly.
- See more at: http://sutozsolt.egologo.transindex.ro/a-neurozis-muveszete-2009/#sthash.olCUtuZZ.dpuf
Képek, csak hullámok a tengerben.
Tengernek színe nincsen.
Nincsen is más csak a tenger, a sivatag.
(jegyzetek, 2009. április)
A kék alapszín. A kontempláció (a tér gyakorlata) a lét alapja. A kék: maga a tér. Szelíd, telített üresség. Tiszta transzparencia. Béke. Ég és tenger. Nemcsak alapszín, hanem nem-szín, is. A központi buddha-család. De a spleen színe is. A kéknek sosincs vége. Ahol pedig a vörös is megjelenik: egyensúly.
- See more at: http://sutozsolt.egologo.transindex.ro/a-neurozis-muveszete-2009/#sthash.olCUtuZZ.dpuf
(jegyzetek, 2009. április)
A kék alapszín. A kontempláció (a tér gyakorlata) a lét alapja. A kék: maga a tér. Szelíd, telített üresség. Tiszta transzparencia. Béke. Ég és tenger. Nemcsak alapszín, hanem nem-szín, is. A központi buddha-család. De a spleen színe is. A kéknek sosincs vége. Ahol pedig a vörös is megjelenik: egyensúly.
- See more at: http://sutozsolt.egologo.transindex.ro/a-neurozis-muveszete-2009/#sthash.olCUtuZZ.dpuf