„Száz
arcom van a leplezésre, s mindenki más-más maszkomat ismeri. Jogom van
fellázadni annak a nevében, aki vagyok, az ellen, amire a körülmények
kényszerítenek.” (Brassai)
A fényképezés a lopás művészete. Ellopom a pillanatot.
Magamtól. Ez az ár, amit fizetek a képért. Hogy kilopom magamat
belőle. (-) A kép igen, de a dolog nem fekete-fehér: azért kezdtem el portrékat
fotózni, mert ami belőlem kiégett, azt a modell jó esetben hozzáteszi.
Megváltozik az ember tekintete, ha meztelenül néz a kamerába. Akkor is, ha csak
az arcát, a tekintetét fényképezem le. Tükör, melyben benne van múlt és jelen
és jövő – ilyen értelemben féreglyuk, átjáró, világok közti kapu. Gondolj bele,
milyen volt régen: elmenni a fényképészhez. Nézd meg azt a kevés képet, mit
nagyapáid rádhagytak. És milyen ma: pixelhegyek egy merevlemezen meg a
Facebookon, amit soha senki nem néz meg. Csak az Isten látja – ha van ennyi
szemétre ideje.
Tisztán
emlékszem a váltásra. Befogadóból alkotóvá. „Mert nem fértek már el bennem a
képek.” (Brassai) Eleget kaptam,
most már adni akarok.
A narratív fotóblog, mint a cyberpunk alkímia online helyszíne és eszköze,
misztériuma. A meta-adatok, mint a legfontosabbak: a láthatatlan történet. Csakis
és mindig, a láthatatlan történet. A neonomád zen-fotóblogger: csendet vinni a világ egy pici sarkába, az internet 3.0-ás zajába.
A fényképezőgép a festményt fényképpé demokratizálta; aztán az e-age-ben a folyamat követhetetlenül felgyorsult. De nemcsak azóta is demokratizálja (mass art form – Sontag), hanem azon belül liberalizálja is: nemcsak mindent szabad, de kötelező is: minden egyes pillanat: potenciális kép/fotó (lásd pl. Facebook, Instagram, etc). Az élethez, a jelenhez így közelíteni: a rabság egy fajtája. Képfüggők vagyunk. (-) Micsoda abszurd, lehetetlen helyzet, ma: a család (digitális) fényképezőgép nélkül. Nincsen fotóblog a gyerekről, nem kerülnek fel rövid családi mozik a youtube-ra. Utazás, nyaralás fényképezőgép/kamera, smartphone és Facebook nélkül? Vagy: esküvő fotózás nélkül. Most képzeld el, azt a szabadságot.
Vizuális
apokalipszis: eltűnne a múlt nyoma (bizonyítéka), a jövőből pedig a kép-telenség okozta
szorongástól való megszabadulásnak a lehetősége is – és így csak a jelen
maradna. Kép-telenség: a
percembernek (konzumeristának) nincsen teremtő képessége. A jelenben azonban az
idő szétfolyik: csak tér van, kezdet és vég nélkül. Ez pedig maga a pokol, ahol
az átlagember számára: nincsen kapaszkodó. (Nem a képáradat-képözönvíz az
apokalipszis, hanem annak ellenkezője: a képek teljes hiánya. Illetve: egyazon
éremnek oldalai. Egyszerre történik mindkettő. Nincs remény.) A valóság, ma,
az, hogy valóban eltűntek már a képek, nézz körül.
Legtöbbjük csak szenny és/vagy propaganda, személyes vagy corporate, mi képnek
álcázza magát, hogy informáljon (ún. hírek) meggyőzzön (lásd pl. választási
portrék, social-profilképek),
percemberré neveljen (szappanreklám), stb.
Az idő
megnövelte a papírképek értékét: egy régi, megsárgult fotó mű-értéket kaphat,
bármennyire amatőr is (volt) az – de mi lesz a képekkel az interneten és a
merevlemezeken? Azok nem sárgulnak. Nem változnak. Le vannak fagyasztva.
Konzerválva. Örökífjan, színváltozás és –vesztés nélkül. Kép-inkubátor. A
fotográfia számára (az interneten) már nem fontos az idő, mint olyan. A fotográfia
halott. Minden le van és lesz fagyasztva, a további generációk/tömegek számára.
Vizuális múmia-generációk, az igen/nem nyelvén. Csak elektromos áram legyen. És
olcsó internet.
A jó
fotó titka éppen az, hogy nincsen titka: önmaga, és nem önmaga képe. Mint az állapotos nő.
Akinél a
kontemplatív életmód belső szükséglet, ott a fotográfia a világon kívül való
létnek a gyakorlata, is. Ahogy a veleszületett, kiapadhatatlan, nyughatatlan
teremtő erő, is. Képesnek
lenni a képzeletre. Belső (kreatív) gazdagságodra kell folyton rácsodálkoznod,
és összeáll a kép, a Nagy Kép, a világról: hullik a világ darabokra, de minden
a helyére hullik – egy képben összeáll egy pillanatra. Mintázatok és
összefüggések kerülnek napvilágra, és minden elem a nagy egész részeként a
helyére kerül, magától: ezt a helyzetet, vagyis ezt a véletlent előkészíteni
hivatott az egész munka.
Reinkarnatív
fotó-session: újjászületsz tőle. Megengeded magadnak, hogy ne hazudj.
Magadhoz térsz – egy pillanatra. Boldog leszel, egy pillanatra. Egyetlen pillanatra. Azt a pillanatot én
elkapom, és neked ajándékozom – ezen dolgozni, önmagukhoz visszavezetni az
embereket, egy pillanatra, ez minden jelen ember dolga.
Mert ez
is csak utazás, hiába ismerős itt minden és mindenki. Érzem, hogy nem az enyém
itt semmi. Itt sem. Hogy
csak átutazóban vagyok-vagyunk ezen a tájon. Utazni annyi mint a senki földjén
időzni. Kolozsváron, Himalájában, Párizsban egyaránt. A megérkezés: a találkozás. Pillanata. Az otthon:
az utazók legeslegnagyobb illúziója. A végső neurózis. Nincs otthon, mind úton
vagyunk.
Elindul
a szemem (szívem) látni, én meg követem. (A tudásról való tudás, a kontempláció
a legtöbb, mi lehetsz. A legmagasabb emberi képesség és
boldogság – Arisztotelész)
Fölötte mozog, fölötte van. A Nap. Maga vagy a Nap. Magad vagy, a Nap.
A jó kép
összehozza az embereket, előtte emberi találkozások történnek: tiszta, befogadó és transzparens teret hoz
létre maga körül. Megteremti a közös nevezőt, a
véletlent, melyben a találkozások megtörténhetnek. Az érett fotó körül csend
van és tágas tér (ahogy az érett személyiség körül is): sziget az apokalipszis
zajában. Teret hagyni az ideák, a dolgok és az emberek között – ez az igazi
művészet. Minél kisebb és szűkebb, annál több a karambol (Huxley) A fotográfia
gyakorlata: eszköz a tudatszint-emelésben. Nézni és látni annyit tesz, mint
átengedni. (“Látni. A dolog magától értelmeződik.” – Hamvas Béla)
És mire emlékezteti minden egyes elengedett mű
az alkotót, jó esetben? Hát arra, hogy szép művet végül is nem olyan nehéz létrehozni – szépen élni sokkal nehezebb.
